Tegnap olvasni kezdtem egy nagyon érdekes könyvet, a címe:Michael Winterhoff:
Miért válnak zsarnokká a gyerekeink?
Az író szerint egyre gyakoribb a jelenség és a 68 után születettek családjában figyelhető meg leginkább ez a fajta változás a gyermeknevelésben. Ők azok, akik a gyermekkori rossz emlékeik hatására elhatározták, hogy egy új szellemben nevelik majd a gyerekeiket.
Tehát minden kérdésben kikérik a csemete véleményét, egyenrangú partnerként kezelik őket.
Tulajdonképp azt az elvet vallják, hogy a gyereket nem kell nevelni, hagyni kell, hogy a személyiségjegyei alapján a saját tempójában fejlődjön. Minden gyermek külön egyéniség, egyéni látásmóddal rendelkező személy (ez így is van, de sajnos nevelni attól még kell).
Tehát csak semmi "erőszak", irányítás, jó útra terelgetés, mert az természetes okokból összetűzésekkel, konfliktussal járna, az pedig szigorúan kerülendő ("jajj, csak nehogy sérüljön az a gyerek szegény").
Egy ilyen "nevelésben" részesülő család hogyan néz ki a mindennapokban? Sok szép példát tudok mesélni a közvetlen környezetemből.
Például az ovinkban ott van Evike. Ő otthon a királynő. Az anyukája áradozik róla, hogy milyen határozott már most. Ha ő nem akar valamit, annak szépen hangot is ad.
De tényleg. Szoktam is látni. Ha ő nem akar felöltözni, mert éppen egy pónicsaládot rajzol az asztalnál mikor anyuka érte megy, akkor ő bizony nem megy ki.
Rajzol tovább. Anyu hiába kéri, meg sem hallja. Igazából csak egyszer kéri, aztán büszkén megállapítja, lám milyen karakán az ő édes kislánya. Igazi művész alkat, ilyenkor nem lehet mit tenni...
Ott van még példának a játszótérről Benedek. Anyukája panaszkodik, hogy este 8-kor még nem akar ágyba bújni, "nem fáradt". Hiába hívja, egy harc az esti lefektetés, hiába no, nem fáradt, éjfélig többször kijön, átmászik a szülői ágyba.
Már nem azért, de milyen hülyeség ez?!
Én akár egy órával előbb is le tudom tenni a gyereket aludni anélkül, hogy feltűnne neki, hogy még nincs itt az "ideje".
Ha én azt mondom, hogy megeresztettem a fürdővizet, kezdődik a pancsolás, Peti már vetkőzik magától, jön a játékával fürödni. Mert tudja, hogy ha én azt mondom akkor az biztos hogy úgy is lesz.
Régen Marcival sem volt sosem gond a téli és a nyári időszámításra való áttérés, simán át tudtuk rakni egy órával előbbre, vagy későbbre a lefektetést.
A lényeg a könyv szerint is ott van, hogy ne a gyerek irányítsa a szülőket, hanem fordítva legyen.
Sok családban ez nem könnyű, mert a szülő fél attól, hogy összetűzésbe keveredjen a gyerekével. A közbelépést nem nevelésnek tekinti, hanem szeretetmegvonásnak.
Holott ha a gyerek érzi,hogy a nevelés és az utasítás szeretetteljes és határozott, akkor az biztonságot nyújt neki.
Egy gyerek ugyanis még nincs megérve arra, hogy önálló döntéseket hozzon. Próbálja a hisztijeivel kicsikarni a szülőből, hogy döntsön már helyette mert ő arra még képtelen.
A világosan megszabott szabályok nem ridegségről árulkodnak, hanem éppen hogy biztonságot nyújtanak a gyereknek.
Világosan le kell reagálni a gyerek viselkedését aszerint, hogy az jó vagy éppen rossz. Ha jó, meg kell dicsérni, viszont ha rossz, akkor nincs más választás, azt is tudatni kell vele. Mindig ugyanúgy, hogy aztán mint egy pavlovi reflex beleivódjon a kis tudatába, hogy egy adott viselkedés milyen következményeket von maga után (ezért is fontos a következetesség is).
így tanulja meg, hogy a boltban nincs csoki, ha anya azt mondja, hiába kezd hisztizni. Öltözni kell reggel, akkor is ha éppen nincs kedve.
Meg kell várni amíg a szülő befejezi a beszélgetést a másik felnőttel, addig nem szól közbe. Ha anya épp eszik még, akkor addig anyát hagyni kell, várni kell míg befejezi, nem rángatjuk fel az asztaltól.
A lényeg, hogy a szülő határozott legyen és ami a legfontosabb, hogy derűs és higgadt, hogy a gyerek érezze, tudja, hogy ugyanúgy szeretik a szülei minden körülmény ellenére.
Az az igazság, hogy a mai szülők legtöbbje kicsit átesett a ló túlsó oldalára és kis zsarnokokat nevel. Vagy mondjuk ki, kis "köcsögöket", akik majd aztán lepuffantják a tanárt az iskolában, mert az nem úgy nézett rá, ahogy ő szeretett volna...
A legijesztőbb az, hogy az iró szerint ezek a szülők szinte kivétel nélkül tanult emberek, jó szociális körülmények közt élnek, és szeretetteljesen nevelik a gyerekeiket.
A szülők felelőssége óriási. Nekik kell megtanítani a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályait a gyerekeiknek, mert ha tetszik, ha nem, a gyereknek a társadalomban kell majd élnie felnőttként.
Dolgoznia kell majd járni, meg kell tanulnia, hogy a főnökének szót kell fogadni (vagyis nem muszáj, de annak meg lesz a következménye).
Meg kell tanulnia, hogy annak amit tesz, következményei vannak.
Meg kell tanulni együtt érezni a másikkal. Meg kell értenie, hogy nem csak az számít, amit ő akar és bizony időnként várni is kell.
El lehet képzelni, mennyire tud majd együtt élni normális családban egy olyan ember, akit úgy neveltek, hogy mindig az van amit ő akar. Mert az együttélés (a társadalomban és a családban is) arról szól, hogy figyelek a másikra és ő is figyel rám.
Aztán majd ha már tisztában van a szabályokkal immár felnőttként, akkor majd eldöntheti, hogy esetleg fellázad ellenük. Szíve joga. De megtanítani a szabályokat akkor is a szülőknek kell.
