Nos, én ki tudja miért, de mostanában több félelmemet is legyőztem. Hihetetlenül felszabadító érzés.
Sőt, mintha mostanában sportot űznék belőle, hogy meddig mehetek még el.
És még mindig mehetek....és még mindig...
Hihetetlen ráébredni, mi mindent megtehettem volna eddig is. Az ember egy idő után rájön, hogy tulajdonképp bármi lehetne, ha nem félne.
Nem félne a sikertelenségtől, a beégéstől, mások véleményétől.
Zé mondta sokszor nekem, hogy "kit érdekel, hogy más mit gondol?!"
Akkor üres mondatnak éreztem, de rájöttem, hogy ez a mondat mindennek az alapja. Mert nem szabad azért másnak lenni, hogy mások csupa jót gondoljanak rólam.Sokkal fontosabb, hogy én jól érezzem magam.
Végig gondoltam, hányszor de hányszor gátolt meg valamiben az a tudat, hogy mit fognak rólam gondolni az emberek.... Rengetegszer.
Aztán elegem lett.
Többé nem érdekel, más mit gondol rólam.
Csak az a fontos, hogy mindent megtegyek, amit meg szeretnék tenni.
Vagy ha úgy tetszik, ne tegyek meg valamit, csak mert azt más elvárja.
Próbáljátok ki :) Kezdjétek egész apró dolgokkal, aztán lehet egyre merészebbnek lenni.
A hatás nem marad el, mert rájössz, hogy az lehetsz aki csak akarsz, ha nem félsz többé.
17 megjegyzés:
Mesélj! Részleteket!!! :o)
Hát, az igazság az, hogy először le akartam írni a bejegyzésben, de meggondoltam magam :) Mert lehet ha leírom, akkor csak legyint az, akinek az a cselekedet nem is nagy dolog, sőt természetes.
Mert a történet lényege valójában nem az, hogy mit tettem meg, hanem az, hogy ahhoz, ami én vagyok legbelül, mi az amit nem mertem eddig megtenni és azóta viszont megtettem :)
A lényeg, hogy van belül magamban egy kép, milyen szeretnék lenni.
Aztán a hétköznapokban ha szembe találkozom egy helyzettel, amit félelemből nem merek megtenni, akkor az gátol abban, hogy az lehessek, ami valójában szeretnék.
Tehát ha úgy érzed, hogy egy adott helyzetben valamit meg kell lépned, aztán mégis hezitálsz és nem teszed meg (mert félsz , hogy mit szólnak hozzá mások) akkor sosem éred el a céljaidat.
Nagyon kis apróságokból áll össze a kép, de ha ezeket nem lép meg az ember, akkor sosem lehet az, ami!
Remélem nem volt zavaros :))
Ez a tömegközlekedésben már régen megvalósult.
Tapasztalatom szerint az emberek magasról tesznek arra, hogy mit gondolnak róluk az embertársaik, sőt, teljesen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy adott esetben más is utazik velük a buszon/metrón/villamoson. Szerintem a jövőben én is túl fogok lépni magamon, önmegvalósítok, és jól térdkalácson rúgok mindenkit, aki megpróbál átgázolni rajtam útban a mozgólépcső felé.
Jajj, Smilodon... Szerintem az alap, hogy ne ártsunk a másiknak. Nem lehet valami szép önmegvalósítás, amihez úgy vezet az út, hogy átgázolunk a másikon...Én például mindig odafigyelek, hogy ne ártsak másnak, tehát részemről az önmegvalósítás az,hogy odafigyelek a másikra, és ha rám is lép valaki,vagy félrelök, nem hagyom, hogy elrontsa a kedvem.
Próbáltad már azt, hogy nem hagyod, hogy elrontsák a kedved?
Volt nekem is olyan, hogy igazán dühítő helyzetbe keveredtem és már épp anyázásra nyitottam volna a szám, mikor meggondoltam magam és eltereltem a figyelmem másra. rengeteg felesleges idegeskedéstől kíméltem meg MAGAM.
Az önmegvalósítást sajnos nem mindenki értelmezi ugyanebben a szellemben. Még ha én maximálisan egyet is értek ezzel a felfogással, nap-mint-nap szembesülök azzal, hogy egyre kevesebben osztják ezt a világnézetet.
Ugyanakkor tartok tőle, más a véleményem az érzelmek (elsősorban a negatívak) állandó elfojtásával kapcsolatban. Ha az ember folyamatosan csak nyel, és nem vezeti le a frusztrációját - akár egy izmosabb anyázással -, akkor egy idő után arra ébred, hogy vadászpuskával megy dolgozni. Az önértékelésről pedig nem is beszélve, hogy maradjunk valamennyire az eredeti poszt témájánál is: ha állandóan csak eltaposnak (átvitt és valós értelemben is), én meg mosolygok, mintha mise' történt volna, egy idő után ez lesz számomra a természetes. Hogy velem mindent meg lehet tenni büntetlenül, hogy senkinek nem tudok megfelelni, hogy mindenki rajtam fogja levezetni azt a frusztráltságát, amit én pl. magamba fojtok.
Szerintem.
Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy állandóan el kell fojtani a mérgünket, mert abba belepusztulunk. De ha a lábunkra lépnek és odaanyázunk, akkor attól még nem leszünk nyugodtabbak, sőt sokszor ilyenkor még visszakapunk egy sokkal csúnyább megjegyzést is, aminek vagy verekedés, vagy köpdösés lesz a vége..
Az élet más dolgaiban pedig, ha bosszant valami, azt igenis ki kell beszélni, nem szabad lenyelni.
Valahol a világ ilyen irányban történő elkorcsosulása sokszor annak köszönhető, hogy nem figyelünk a másikra, nem beszéljük meg a gondokat, hanem egyszer csak felrobbanunk és lövünk ahelyett, hogy még időben megbeszélnénk a dolgokat:)
Jé, hová tűnt a bejegyzésed, Smilodon? Jött róla email, de itt nincs.
Még csak most írok, az előző meg kinn van... Egyébként a blogmotor is frusztrált lehet, mert a posztnál x+1 megjegyzést ír, idebenn meg csak x látszik ("x" szabadon behelyettesíthető bármely természetes számmal). Amúgy meg lehet, megelőlegezte a levelet: "Ez..? Ez úgyis válaszol..."
Szóval, csak attól függ, hogy visszakapunk-e valamilyen beszólást, hogy törékeny, kedves, szőke nők vagyunk-e, avagy 86 kilós, kefehajú, erősen borostált rokkerbetyárok. Ég és föld, én mondom, ég és föld - bár személyes összehasonlítási alapom igazából nincs, hiszen mostanában már ritkábban vagyok törékeny, kedves, szőke nő.
Igazából egyébként én sem anyázni szoktam, hanem helyzettől függően megjegyzést tenni - pl. ha le akarnak lökni a buszlépcsőn a nagy igyekezetben (ez rendszeresen előfordul), akkor általában hátrafordulok, és egy félmosollyal azt mondom - mintha kérdésre válaszolnék -, hogy "igen, én is leszállok". Nem nagyon szoktak visszaszólni.
Amúgy a munkahelyemen rendszeresen azzal kezdjük a napot, hogy megbeszéljük, kit milyen atrocitás ért a tömegközlekedésben - úgyhogy mi mindig kitárgyaljuk a frusztráltságot...
Jé, én tényleg nem láttam az előbb. Most meg ott van.
Most meg az utolsót nem látom, de nem baj, majd megjelenik, én már láttam emailben :)
A "törékeny szőke hölgy" jellemzést köszönöm, (már ha rám gondoltál, bár nem vagyok valami törékeny :D)
Egyébként sajnos kaptam már vissza olyan megjegyzést, ami után majdnem sírva fakadtam (mikor állapotosan majdnem lelöktek a busz ajtaján és akkor még tényleg törékeny voltam, csak dinnye hassal)...
Na akkor fogadtam meg, hogy köszönöm, de nem fogok leállni vitatkozni, mert csak én kapok agyvérzést (jól fel tudom húzni magam)
A munkahelyen való kitárgyalás nagyon jó!!!
Egyébként én is hasonlóan szoktam kezelni ha lökdösnek lefelé, már ami a félmosolyt és az "igen, én is leszállok" dolgot illeti :)
Egyébként egy 86 kilós, kefehajú rokkerbetyárnak nem mernek annyira beszólni, mint egy törékeny, szőke nőnek (aki ilyenkor hülye szőke p*csa szokott lenni...)
Egyébként itt a blogomban is leírtam már egy esetet, ami buszon történt....Ajjaj, ez egy külön téma...Mármint a busz és a tülekedés :/
Ezt olvastad már?
http://banyatanya.blogspot.com/search/label/id%C5%91sek
Egyébként pont a belinkelt esetek azok, amikor nem nagyon vagyok képes türtőztetni magam. Sajnálom, hogy nem voltam ott az esetnél, valószínűleg önmegvalósítottam volna... És őszintén szólva nekem is mindig az idősekkel gyűlik meg a bajom (most nem fejtem ki a véleményem a kisgyerekes anyukákról, félek, nem lennék népszerű...:-)), például konkrétan szétver az ideg, amikor elsőnek száll fel (mindig elsőnek szállnak fel az ilyenek), majd felérve rögtön megáll az ajtóban, két kézre kapja a lépcsőkapaszkodót, mer' ő a következőnél úgyis leszáll. Az, hogy mások nem férnek fel tőle, csak úgy, hogy fellökik, az annyiban zavarja, hogy károg, mint a vetési varjú, hogy milyen köcsögök az emberek. Arról a tényről meg már nem is beszélve - bár ez nem csak az idősekre jellemző -, hogy leszáll a buszról, majd rögtön meg is torpan, mert meglepődik, hogy elhagyta a járművet. Mert erre nem számított. Vagy nem t'om, miért. Mindenki más meg toporog a lépcsőn, aki szintén távozna, mert ő most tájékozódik, és csak ott lehet, három lépéssel arrébb nem. És még sorolhatnám, de félek, nagyon elkanyarodtunk az eredeti topictól...
Jól van, akkor Te is ismered a lökdösődő, toporgó idősek esetét :)
Sejtem mit gondolsz a kisgyerekes anyukákról...Ne félj, én is látom amit Te. Sokszor a kisgyerekes anyák is megérik a pénzüket, már ami a stílusukat illeti... a lényeg, hogy mindenféle korú és élethelyzetű ember közt akadnak bunkók szép számmal.
Az én esetem konkrétan az volt, hogy annyira teli volt a busz, hogy már csak a lépcsőre fértem fel. Felmásztam. Papi a legközelebbi ülésen rám nézett, majd gyorsan elfordult. MIkor az ajtó kinyílt a következő megállóban,lassabban mozdultam félre, mert a pocakomat figyeltem, nehogy nekicsapjam a lukasztónak. Erre szintén egy idős férfi taszajtott egyet rajtam,(jelzésképp, hogy le akar szállni). Erre nekem lecsúszott az egyik lábam a lépcsőn és csak a szerencsén múlott, hogy meg tudtam kapaszkodni és nem estem le.
Összességében elmondható, hogy az idősek általában a saját állapotukat tekintik a legnehezebbnek, legborzasztóbbnak, és a kismamák, törött lábúak, babakocsisok meg vessenek magukra, amiért olyan helyzetbe kerültek.
Na igen, merthogy "becsülj, mert idős vagyok". Azt nem fogja fel senki, hogy a kor nem érdem, hanem egy állapot. Nemrégen egyébként egy öregúr játszotta el a 149-esen, hogy felszállt a hátsó ajtón, elment konkrétan négy darab üres hely mellett (azért tűnt fel, mert konkrétan engem is fellökött), majd a busz közepén felállított egy kislányt, mondván, hogy ő oda le akar ülni. A kislány meg természetesen felpattant, átadta a helyét. Nekem csak annyi megjegyzésem volt, hogy "A paraszt kurnyád", de ez is inkább csak kiszaladt, nem célzott volt.
A kismamákkal pedig (ha már szóba került) (mert szóba hoztam) az a gond, hogy igen sokan úgy gondolják, csak azért, mert szültek egy gyereket, ők váltak a világ közepévé (erősen hangsúlyozom, hogy tisztelet a kivételnek!). Mindent megengednek maguknak, mert ők most gyerekkel vannak, akit leginkább véres kardként hurcolnak magukkal.
És most innen kitöröltem egy csomó mindent, mert megint belelovaltam magam, és a végén le leszek tiltva egy életre...
"A paraszt kurnyád" :DDDD Ez jó! Rokkerbetyáros! :D
Igen, tökéletesen igazad van, rengeteg olyan kisgyerekes anya van, aki azt hiszi, ő maga a megtestesült anyaisten, ő maga a fajfenntartás záloga és hasra kell esni előtte mert szült egy gyereket...
Elég vicces volt egyszer, mikor konkrétan babakocsistul ugrottam félre egy babakocsis nő elől, mert annyira el volt halva a szentségétől, hogy engem, sorstársat is fel akart lökni :D
Sajnos nagyon sok olyan nő van (magam is ismerek ilyet), akinek a legnagyobb teljesítmény az életében a gyerekszülés. Ami annak fényében vicces, hogy az egerek 6 hetente produkálják ugyanezt, 10-12 kölyökkel. És ne legyen félreértés, nem a kínkeservet akarom megkérdőjelezni, vagy ilyesmi.
Bennem az az eset hagyta a legmélyebb nyomot, amikor hazafelé tartva egy elég keskeny járdán, egyszercsak felbukkant egy anyuka egy kapualjban, körülnézett, majd miután meggyőződött róla, hogy két lépés múlva odaérek, lendületből kitolta elém a babakocsit. Keresztbe. Majd megállt, visszafordult, és elkezdett beszélgetni egy másik nővel, aki a kapualjban ácsorgott. Még mindig keresztben. Én meg köpni-nyelni nem tudtam. Tényleg nem arról volt szó, hogy nem vett észre, már csak azért sem, mert elég látványosan toporogtam a járdán. Mintha ott sem lettem volna. Aztán az úttestre lépve kikerültem, és - mert éppen telefonáltam - hangosan közöltem a vonal másik végén lévő illetővel, hogy "Bzmeg, ezt nem hiszem el, kitolja elém a babakocsit...". Mert ha két másodpercet vár, akkor simán elsietek mellette, még szedem is a lábam, hogy minél kevésbé tartsam fel. Vagy ha már kijön elém, akkor húzódjon félre a francba, hagy' menjen a parasztja, ha siet!
És ezek sajnos mindennaposak, a gyerekét nevelni képtelen droidokkal együtt...
És mi van azokkal akik kettőt szültek? :o)
Hát ők meg azt hiszik, hogy rádupláztak :D Tisztelet a kivételnek (Neked és nekem :P)
Megjegyzés küldése