Elég régen írtam, de nem vesztem el, megvagyok :)
Mint azt tudjátok, tavaly szeptemberben meghalt az apukám. Eléggé megviselt, de nem csak engem, az egész családot. Drága Petikém tipikusan a korának megfelelően gyászolt, tehát úgy, mint ha mi sem történt volna. Nem látszott rajta semmi.
Igaz, mi sem sírtunk előtte. Tudom, hogy ez sokak szerint nem jó, de én már csak ilyen vagyok. Egyébként sem szívesen sírok, nem az a nő vagyok aki mondjuk eszközké t használja a könnyeket, hogy bárkit is meghasson.
Szóval Petin sem sok látszott, de mint kiderült, az alkalmi dadogása emiatt jött elő a gyermekpszichológus szerint. Pontosabban azért, mert már apu halála előtt érezte rajtam, hogy valami nincs rendben bennem, valamitől félek.
A pszichológusa szerint magától a haláltól. Apu betegsége miatt pedig elég sokszor foglalkoztatott a halál gondolata. Meddig élünk, mikor halunk meg, mi lesz az itt maradottakkal. Nem túl kellemes gondolatok, de állítólag normális ilyenkor.
Peti meg dadogni kezdett.
Először a nagymamám halála előtt és közvetlen utána jött elő neki, akkor nem láttam az összefüggést. Most viszont szerencsére rájöttünk és elkezdünk egy terápiát is.
Nagyon sok dolgot amit a nagymamámnál elmulasztottam, be pótoltam apunál. Mindent, amitől előtte féltem. Nagyon nagy megkönnyebbülés!
Peti egyik nap a kádban ülve sírni kezdett. Kérdeztem, mi a baj. Nagy nehezen kibökte, hogy ő nem akar megöregedni és meghalni. "Ugye én sosem halok meg?!" Olyan elkeseredetten kérdezte, hogy vérzett a szívem...
Hazudni nem akartam, szépen magyarázni kezdtem neki, hogy mindannyian meghalunk egyszer. Nagyon elkeseredett. Nagyon sajnáltam :(
Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Mondtam neki hogy mire felnőtt lesz, már fel fogják találni a halhatatlanság kapszuláját és akkor majd mindannyian beveszünk egyet és akkor soha nem halunk meg.
Látni kellett volna mennyire megkönnyebbült! Egy mázsás kő esett le a szívéről!
Úgyhogy haladékot kaptunk amíg felnő...Addigra pedig csak feldolgozza és elfogadja a gondolatot...
Mint azt tudjátok, tavaly szeptemberben meghalt az apukám. Eléggé megviselt, de nem csak engem, az egész családot. Drága Petikém tipikusan a korának megfelelően gyászolt, tehát úgy, mint ha mi sem történt volna. Nem látszott rajta semmi.
Igaz, mi sem sírtunk előtte. Tudom, hogy ez sokak szerint nem jó, de én már csak ilyen vagyok. Egyébként sem szívesen sírok, nem az a nő vagyok aki mondjuk eszközké t használja a könnyeket, hogy bárkit is meghasson.
Szóval Petin sem sok látszott, de mint kiderült, az alkalmi dadogása emiatt jött elő a gyermekpszichológus szerint. Pontosabban azért, mert már apu halála előtt érezte rajtam, hogy valami nincs rendben bennem, valamitől félek.
A pszichológusa szerint magától a haláltól. Apu betegsége miatt pedig elég sokszor foglalkoztatott a halál gondolata. Meddig élünk, mikor halunk meg, mi lesz az itt maradottakkal. Nem túl kellemes gondolatok, de állítólag normális ilyenkor.
Peti meg dadogni kezdett.
Először a nagymamám halála előtt és közvetlen utána jött elő neki, akkor nem láttam az összefüggést. Most viszont szerencsére rájöttünk és elkezdünk egy terápiát is.
Nagyon sok dolgot amit a nagymamámnál elmulasztottam, be pótoltam apunál. Mindent, amitől előtte féltem. Nagyon nagy megkönnyebbülés!
Peti egyik nap a kádban ülve sírni kezdett. Kérdeztem, mi a baj. Nagy nehezen kibökte, hogy ő nem akar megöregedni és meghalni. "Ugye én sosem halok meg?!" Olyan elkeseredetten kérdezte, hogy vérzett a szívem...
Hazudni nem akartam, szépen magyarázni kezdtem neki, hogy mindannyian meghalunk egyszer. Nagyon elkeseredett. Nagyon sajnáltam :(
Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Mondtam neki hogy mire felnőtt lesz, már fel fogják találni a halhatatlanság kapszuláját és akkor majd mindannyian beveszünk egyet és akkor soha nem halunk meg.
Látni kellett volna mennyire megkönnyebbült! Egy mázsás kő esett le a szívéről!
Úgyhogy haladékot kaptunk amíg felnő...Addigra pedig csak feldolgozza és elfogadja a gondolatot...
