Álom

Ezt muszáj megírnom.

Elég mély nyomot hagyhatott bennem a történet, majd ki is derül, miért gondolom. Itt Csepelen, a 159-es buszon történt, azon a buszon amelyikkel nap mint nap közlekedünk.

Én elöl szálltam fel Petivel,szépen elhelyezkedtünk a babakocsis részlegen. Egyszer csak veszekedésre lettem figyelmes a busz hátuljában. Egy férfi kiabált egy "kisebbségi" kopasz, izomagyú hapsival, hogy miért kotorászik más táskájában.

Hamar összeállt a kép... A kopasz fiatalember, valami olyat keresgélt más táskájában, ami nem az övé. Leginkább akkor háborodtam fel, mikor megláttam, kit akart kizsebelni: Egy három év körüli kisfiúval utazó anyukát :(

Hát igen, vannak emberek, akiknek semmi sem szent. Meglopnak egy kisgyerekkel utazó, kézzel-lábbal kapaszkodó kismamát.

A sors fintora, hogy aznap egy roma asszonyságnak adakoztam, mivel reggelit szeretett volna venni a két purdénak - az egyik sóvárogva nézte Peti kezében a meggytől duzzadó rétest - olyan nézéssel, amilyet eddig én csak játékbolt előtt láttam gyereket - a másik kislány három év körüli lehetett, a babakocsiban aludt (délelőtt 10-kor...bele sem gondolok, milyen éjszakája lehetett).

Szóval meghatott a meggyötört arcú nő, és a láthatóan éhes gyerek. Odaadtam a nálam lévő utolsó 400 forintot.

Aztán Zé küldött egy cikket napközben, ezt:

http://vastagbor.blog.hu/2009/05/25/250_szamurajkardos_roma_csepelen_ilyen_orszag_nincs_is

Igen, ott lakunk, a 159-es végállomáson... Szerencsére nem is láttunk, nem is hallottunk semmit. Mindenesetre ijesztő lehetett.

Ezek után mit álmodtam?

Hogy kiraboltak a buszon. Sírva kotortam a táskám, kerestem a tárcámat. Egyből bekattant, mennyi ügyintézés lesz, hogy újra csináltassam az irataimat. És akkor felkeltem. Szerencsére csak álom volt, na meg az irataimat sem a tárcámban hordom, pont ilyen esetek miatt.

De azért egy kicsit egész nap fel volt fordulva a gyomrom...

Küzdelem a bizonyítványért

Elnézést mindenkitől, aki hiányolta a bejegyzéseimet! Olyan jól esik, hogy ennyien várjátok, írjak már! :)

Úgyhogy ezt az alkalmat megragadva arra kérem az összes "titkos" olvasómat, hogy igenis, regisztráljanak a bloggeren és tegyenek a kedvencek közé :)

Jól esik látni és tudni, hogy ennyien olvasnak! Szóval mostanában javában a boltvezetői vizsgára készülök. Illetve készülünk, a húgommal együtt.

Szerdán túlestünk az írásbeli vizsgán... Eléggé tartottunk tőle, mert rengeteg, számunkra kínai számítás van benne. Persze nagyjából kezdtem megérteni,de hát ahogy lenni szokott,olyan feladatokat kaptunk a vizsgán, amit a legkevesebbet gyakoroltunk :)

Hát, számoltunk, számoltunk, írtunk mindent Cöcikével, hátha akad majd benne használható információ :D

Ezidáig még nem telefonáltak, azt hiszem ez jó jel, talán sikerült.

Majd mindenképp megírom, milyen lett :)

Addig is rövid hírek: Petit felvették a kiválasztott oviba, október 19.-e után kezdheti! Az Őzikék csoportjában fogja az óvónéniket boldogítani :)

Egy videó:

Délelőtti játszóterezés, mezítlábas szaladgálással :)

Átmeneti tárgy

Így hívják szaknyelven Peti párnáját, ami tulajdonképp az enyém volt, egészen addig, amíg el nem vette tőlem körülbelül fél éves korában. Onnantól kezdve ez a párna volt a kedvenc. Olyan finom anya illatú, puha, képlékeny, körülöleli az arcát, ha ráfekszik.

Fél éves korától két éves koráig, ha nyűgös volt vagy fáradt, egyből előkerült a párna, igazi szerelemmel bújt hozzá, mondta is, hogy "szejetem a párnát". Kizárólag nekem adta csak kölcsön pár másodpercre, ha játékosan kölcsönkértem tőle (bármennyire is kiváltságos voltam, azért éhes szemekkel, toporogva várta, hogy visszaadjam neki) Senki más nem nyúlhatott hozzá, csak én.

Aztán két éves kora után, mintha lankadt volna a rajongása. Ugyan még mindig ezzel aludt, de napközben már egyszer sem jutott eszébe.

Tegnap az összes ágyra kiterjedő ágyneműáthúzást rendeztem. Mikor Peti ágyához értem, magamban meg is állapítottam, hogy na végre, áthúzhatom a huzatot büntetlenül. Mivel szerencsére van három ugyanolyan kispárnahuzat, gondoltam kicserélem, úgysem veszi észre.

Gondoltam én. Tévesen.

Az esti lefekvéskor, bevezényeltem a szobájába, mondtam hogy azonnal megyek én is, csak iszom egy pohár vizet.

Egyszer csak szívszaggató zokogás...Olyan, amikor az anyában meghűl a vér is. Így sírnak a gyerekek, ha mondjuk hozzáérnek a vasalóhoz, ne adj isten a nagykéssel levágják az ujjukat.

Rohanok be, lélegzet visszafojtva. Peti zokogva, magából kikelve, mint akit vérig sértettek, az ágyán térdelt és sírás közben a párnájára mutatott.

Kérdeztem, hogy mi a baj(persze egyből tudtam, csak kíváncsi voltam mit mond. Hüppögve hajtogatta, hogy "a párnáról!...a párnáról!...szedd leee!

Úgyhogy gyorsan a szennyeshez rohantam, mert Peti még tárgyalni sem volt hajlandó, amíg érdemben nem lépek az ügyben. Nuku vigasztalás vagy jó szó, a huzat kellett,de AZONNAL!

Teljesen elszégyellve magam, megsemmisülten cseréltem ki a két ugyanolyan huzatot. Semmi különbség nem volt első ránézésre (másodikra sem) egyedül annyi, hogy az egyik büdös volt, a másik finom öblítő illatú (Peti pont fordítva vélekedett).

Úgyhogy visszacseréltem, majd odaadtam neki. Sértődötten, bizalmatlanul - mint aki már el sem hiszi, hogy a párnája valaha a régi lesz - óvatosan beleszagolt. Lélegzetvisszafojtva vártam a hatást. "Így már jó?" kérdeztem bizonytalanul. "Igen" közölte, de azért látszott rajta, pár percig még nem bocsájt meg nekem.

Mivel ő nem csak magára a tárgyra bukik, hanem egyenesen a szagára is, esélytelen kimosni,legalábbis büntetlenül.

Szóval marad ahogy volt,büdösen. Illetve finom anya, Peti, ágy és életszagúan.

(A kép a szerelem első napján készült, mikor először vitte be az ágyába és aludt el rajta)

Gondolatok a rendről....

Mikor olvastam az alábbi cikket, gondolkodtam, hogy vajon magamat hová is sorolhatnám.

Régen híres rendetlen voltam, de nem ám a zseni fajtából aki átlát a káoszon is, nekem fogalmam sem volt, hol vannak a dolgaim. Igaz, nem is érdekelt.

Na drága nagy fiam is tőlem örökölhette, mosolygok is mindig az első elborzadás után ami akkor ér, mikor bemegyek a szobájába.

Nem is igazán rakok nála rendet, csak takarítok. Ha így szereti... Nyugtalan nem vagyok, hogy ilyen marad, én sem maradtam rendetlen.

Sokkal inkább elcseszném, ha elpakolnék utána. Így legalább van egy bónusz büntetés szemtelenkedés esetén.

Ha nagyon kiakaszt, csak rámosolygok és megkérdezem, rend van-e már a szobájában. Meg is van vagy három óra hosszára az elfoglaltsága :)

Na visszatérve hozzám:

Az első gyerek születésével megváltozott minden. Ragaszkodom a rendhez, ám én a saját magam munkájának fő elrontója is vagyok egyben.

Mert hiába mosogattam el egy pillanattal ezelőtt, én vagyok az első, aki beledobja az első kiskanalat az üres mosogatóba, ahelyett hogy elmosnám. Ha főzök, azt úgy mint egy disznó. Megy a liszt meg a pörköltszaft mindenhová (ahogy a nővérem mondta, ahogy főzök, abból ki nem nézne semmi jót, pedig utána isteni lesz a végeredmény). Pedig utána én rakok rendet, én takarítok.

A ruhásszekrényem a másik.

Havonta átlag egyszer, mikor már csak az ajtó tartja a ruhákat a szekrényben, besokallok, mert már nem bírom nézni.

Ilyenkor gyönyörű rendet rakok benne.

Ami kb. egy hétig tart, utána ugyanolyan hanyagul dobálom be a ruháimat (kinek van ideje vállfára csiptetni a nadrágot, inkább átvetem a fogastartó rúdon - ismerős valakinek?)

Amit tuti, hogy utálok, ha valami zsúfolásig van tömve. Na, ilyenkor szelektálok, és mindent kihajítok. Könyörtelenül. Nem igazán ragaszkodom egy holmimhoz sem.

Nem úgy Zé. Neki már a legnagyobb jóindulattal sem lehetne még egy inget beakasztani a szekrényébe, ugyanakkor panaszkodik, hogy újat kell venni. Aztán a közös szelektálás után, szinte az össze megy is vissza.

Mert ez itthonra lesz jó, ez majd ha festünk (sosem festett még :)) A másik póló edzésre, a negyediket a bátyjától kapta Kanadából.

Rájöttem ahogy gondolkodtam, hogy a rendetlenségnél sokkal inkább utálom a koszt. Az kiborít. Egész nap képes vagyok építőkockákon és kisautókon átbukdácsolni, de ha koszos valami, azt nem tűröm.

Aztán néha rám jön a nagytakarítás, amikor aztán mindent végig suvickolok, kipakolok, áttörlök. Ilyenkor viszont nem maga a folyamat nyugtat meg, sokkal inkább az érzés, mikor végeztem és ragyog a lakás.

Azonkívül nem tudok úgy lefeküdni aludni (vagy lazítani) ha nincs rend a szobában.

Nézzük csak:

Az iratok szépen rendezve vannak a dossziékban, viszont halvány lila gőzöm sincs, hogy melyikben mit tartok. Cédék szépen sorban állnak a tartóban, viszont a legritkábban vannak a saját tokjukban (nézünk egy filmet, kivesszük ami a lejátszóban volt, aztán az éppen nézendő film tokjába tesszük, nem a sajátjába - ismerős?)

Ahol mindig szelektálok és rendszerezek, az a gyerekszoba.

Mindig elrakom ami már nem favorit, ugyanis észrevettem, hogy a gyerekek nem látják a fától az erdőt. Ha sok a játék, nincs mivel játszani. Egy szó mint száz, a mániákus rendrakók közé nem sorolnám magam (ugyanis ismerek pár betegesen pedáns embert) viszont a rumlit is utálom...

Na akkor tulajdonképp hová is soroljam magam....?

Egészséges rend, tökéletes rendetlenség

Hű, milyen igaz!!!

A rendmániától az álrendességen át a "trehány zseni" hozzáállásig nagyon széles skálán mozog a rendhez való viszonyunk. A rend jó, a rendetlenség rossz - vajon tényleg ilyen egyszerű a képlet? Nem lehet, hogy a tökéletes rend csak egy délibáb, amit sosem érhetünk el?

A kék sarokban Pedáns Sári, a mintaháziasszony, akinél otthon minden katonás rendben van, minden felület csillog és friss tavaszillatú, jelszava: "Rend a lelke mindennek!" A piros sarokban Káosz Kata, akinek általában csak az orra hegye látszik ki a rendetlenségből, mégis mindent egy pillanat alatt megtalál. Mottója: "A rendrakás a kisemberek mániája, a zseni átlát a káoszon!" Vajon ki nyeri az összecsapást? Pedáns rendben vagy kreatív káoszban jobb élni az életet?

A csapból is az folyik, hogy tartsuk rendben a környezetünket: rendre nevelnek a szüleink, a tanáraink, később a főnökünk is ezt hajtogatja, és bizonyítva, hogy megtanultuk a leckét, a gyerekeinket is erre tanítjuk. Mégis igen nagy egyéni különbségek mutatkoznak még családon belül, testvérek között is, vagyis a rendre való hajlam nem csak a neveltetésen és a szoktatáson múlik.

A rend a lélek tükre

Polcz Alaine, 2007-ben elhunyt magyar pszichológus és írónő szerint a minket körülvevő rend vagy rendetlenség leginkább a lelkiállapotunkat tükrözi: "…a rend-rendetlenség, mint a cselekvés jellemzője, nem önálló tulajdonság, hanem a lelkiállapot függvénye, a lelkiállapot jellegzetes kivetülése a tárgyi világra. Természetesen a lelkiállapot egyrészt alkati adottságokon alapul, másrészt nevelés, szoktatás, különböző élmények és környezeti hatások következtében alakul, harmadrészt az aktuális külső-belső hatások következménye" - írja Rend és rendetlenség c. könyvében. Vagyis szerinte: "A belső káosz következménye a külső káosz", és több olyan történetet elmesél, amelyben évek során gyökeresen megváltozott az egyes egyének, sok esetben gyerekek rendhez való viszonya, rendetlenből rendessé váltak, vagy éppen fordítva, és az átalakulást minden esetben az élet valamely más területén bekövetkezett változás idézte elő.

A szokatlan indoklás tökéletes példa Polcz elméletére, bár ő inkább az ellentétes irányú változással foglalkozik, vagyis szerinte amikor változás köszönt be az életünkben, ezt a lakásunkban, közvetlen környezetünkben is - tudatosan vagy tudattalanul - érvényre juttatjuk. "A lakásátrendezés erős hatását azon is lemérhetjük, hogy ha valaki például tárgyvesztés, haláleset, házassági vagy élettársi kapcsolat felbomlása miatt szenved - vagyis elveszti szeretete tárgyát -, valójában akkor kezdi felszámolni a veszteséget, amikor a lakását átrendezi. Az emberek ösztönösen is érzik ezt. Egyesek a veszteség után azonnal és kétségbeesetten próbálják átalakítani a volt "közös" otthont; ez a menekülés; mások viszont hosszasan vagy életre szólóan őrzik a régi rendet, kötődve az elvesztetthez és a már nem létező életmódhoz."

Az egészséges rend

Polcz szerint tehát ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, a környezetünkben is "egészséges rend" uralkodik. No de vajon milyen az az egészséges rend, és honnan ismerszik meg? "Az egészséges, a jó rend az, amikor a tárgyak úgy vannak elhelyezve, hogy esztétikusan, természetükből adódó formai renddel, értelmesen és jól szolgálják a cselekvés célját." Polcz megkülönbözteti a lényegi rend és a formai (vagy felszíni) rend fogalmát. A lényegi rend az a célszerű, ésszerű elv, amellyel elrendezzük a dolgainkat magunk körül. A formai rend pedig minden, ami látszik, ami szembetűnik esztétikailag, formailag. Polcz szerint egészséges rend az, amikor ez a kétféle (lényegi és formai) rend összhangban van, az egyszerű rendetlenség pedig az, amikor egyik sincs rendben.

Lelkünk állapotáról azonban nemcsak ezek a szélsőségek beszélnek, hanem az is, ha keverjük-kavarjuk a lényegi és a formai rendet. Polcz jó rendetlenségnek nevezi, mikor a lényegi rend fennáll, de formai rendetlenség látszik, és rossz rendnek, amikor a mélyben semmi sincs rendben, pedig látszólag úgy tűnik, hogy igen. Ezek a nem egészséges rend típusai.

Két amerikai író, Eric Abrahamson és David H. Freedman Tökéletes rendetlenség című könyvükben a következőképpen írják le ezt a két embertípust: az álrendes az, aki látszólagos renddel leplezi rendetlenségét. Ilyen például az a férfi vagy nő, aki a lakás legtöbb szobáját rendben tartja, míg a felhalmozott kacatokat óriási halmokban tárolja néhány, erre a célra szolgáló, elzárt szobában. Vagy az a tévés műsorvezető, aki felül elegáns öltöny zakóját és nyakkendőt visel, deréktól lefelé viszont kopott farmer és bakancs van rajta. Az álrendetlen pedig éppen fordítva, látszólagos káosszal leplezi rendmániáját. Ilyen például az a kamasz, aki húsz percet tölt a tükör előtt, hogy divatosan trehány legyen, vagy az az üzletvezető, aki a szépen kiválogatott árut leszedi a polcról, hogy úgy tűnjön, mintha kiárusítás lenne, mert akkor jobban fogynak a termékek.

Rendek összeférhetetlensége

Polcz Alaine és az amerikai írók is egyetértenek abban, hogy a rendhez való viszonyulásunk legmarkánsabban az otthonunk elrendezésében nyilvánul meg, de általában ugyanazokat a rendezési, csoportosítási elveket követjük az élet többi területén is, ahol rendszereznünk kell valamit: az öltözködésünkben, a munkahelyünkön, az email postafiókunkban, vagy bárhol. A legtöbb problémát pedig a különböző egyéni rendek konfrontálódása okozza, vagyis mikor mások rendjét kell átlátnunk, vagy a sajátunkat megmutatnunk másoknak. A rendek kibékíthetetlen összeférhetetlensége gyakran az emberi ellentétek egyik remek ismérve is a házastársi, munkahelyi kapcsolatokban.

Peti olvas

A játékról 2.

Amikor játszani szeretnél vele...

...tedd ezt akkor, amikor a gyerek saját játékában már valamelyest elfáradt. Ez inkább délutánonként fordul elő. Délelőttönként a gyerekek általában frissebbek, vidámabbak, kezdeményezőbbek. Sok szülő az öt óra utáni időszakot tartja a legnehezebbnek, amikor még nincs itt a vacsora és a lefekvés ideje, de a gyereke már nem köti le magát, esetleg nyűgös is. Ilyenkor játsszatok együtt! Fontos, hogy a szülő saját vérmérséklete és kreativitása szerint vegyen részt a játékban. Amikor ő inkább együtt "olvasna", minthogy a földön hemperegne gyermekével, akkor az előbbiben tegye érdekeltté a gyereket. Amikor a gyereket viszont még nem érdekli a könyv, kár erőltetni. Az egy éven felüli gyerekeknél ilyenkor előkerülhet a rajzpapír, a kréta, a ceruza, netán a festék. Az ölben ülés időszaka is lehet ez a délutáni időpont: ilyenkor jöhetnek a versek, a dalok, a kis versekhez kötődő közös játékok. Amikor viszont az együttjátszás ideje lejárt, fontos hogy történjen a kicsivel valami, ami természetes része a napirendnek, evészet, séta, fürösztés vagy akármi. A szülő ne mondja ilyenkor azt, hogy "Elég volt, most már játsszál egyedül!", mert ez ellen a gyerek tiltakozni fog.

Előfordulhat, hogy a gyereket tanítani kell...

Jól fejlődő gyereket nem kell tanítani játszás közben! Amikor jól kötődik a kicsi a szüleihez, idővel spontánul utánozni fogja őket játékában is. Mindaz bekerül az élményvilágába, amit ő maga tapasztal, vagy ami körülötte történik, s valamelyest megérteni képes. Az élményeket eljátszva feldolgozza azokat. Teheti ezt egyedül, testvérrel, vagy másokkal. Vannak azonban gyerekek, akik nem fejlődnek úgy, mint kortársaik. Nem kevés azoknak a gyerekeknek a száma, akikkel szülés előtt, alatt, vagy utána valami történt, amiért fejlődésük lassabb. Az eltérések vonatkozhatnak az érzékszervekre (kevesebbet lát, vagy hall), az értelmi képességekre (kevesebbet ért, és lassabban tanul a tapasztalatokból), vagy egész személyére (nem érti, vagy nem úgy érti, értelmezi a környezetét, mint kortársai). Ők azok a gyerekek, akik idővel mozgásterapeutához és/vagy gyógypedagógushoz kerülnek. Nagyon fontos ilyenkor, hogy a szülők és a segítő szakemberek között megfelelő összhang alakuljon ki. Kártékony, és nem hatékony a szakember segítsége, amikor a szülő nem érti a sajátos beavatkozás lényegét. Nem győzöm hangsúlyozni a szakemberek felelősségét, amikor beavatkoznak egy család mindennapjaiba, amikor egy gyerek játékának fejlesztése a szülő feladata is lesz. Előfordulhat, hogy egy fejlődésében eltérő gyerek szülője nem boldogul azzal, amit tanácsként kapott, vagy amit tennie kell. Vegye ilyenkor a saját érzéseit komolyan, s beszéljen róla a szakemberrel! Ő tudja a legjobban, hogy mit ért, mit tud a gyerek. A szülő is amolyan szakember tehát, mivel gyermekének legjobb megfigyelője.

Miért játszunk szívesen a gyermekünkkel?

Azért játszunk vele szívesen, mert a miénk! Büszkék vagyunk rá, boldogok vagyunk vele! Élvezzünk ébredező értelmét, ragaszkodását, csodálkozását a világra. Az ő léte, a mi életünknek ad nem is kis többletértéket. Ezt szeretjük tapasztalni nap mint nap, azért játszunk vele, hogy adhassunk és kaphassunk, hogy ő egyre inkább, egyre jobban kötődjön hozzánk, a szüleihez. Ez teljesen érthető. De ha végiggondoljuk a közös napjainkat, rá fogunk jönni, hogy mi szülők így is, úgy is főszereplők vagyunk gyerekünk életében. Elsősorban nem a közös játékok, hanem a tisztába tevés, etetés, vagyis a gondozás közbeni együttlétek nyújtják a gyereknek az alapvető biztonságot, amire szüksége van, a tudást, hogy szeretjük és megértjük őt, hogy szükségleteit kielégítjük, hogy ő nagyon-nagyon fontos nekünk! Jó, ha szülő és gyermek ilyen együttlétekben egymásra hangolódik, ha a szülő örömöt lel abban, hogy gyermeke étkezése előtt már várja őt, készülődik, hogy a maga módján együttműködik vele a pólyázón, netán ott húzza az időt, játszik velünk.

A gyerek nem játékszer, de te sem legyél az...

Játsszál vele, de ne tekintsd gyereked játékszernek! Kezdettől fogva ne csak a magad érdekeit nézd, amikor játszani szeretnél vele, hanem győződj meg arról, hogy neki is jó-e. A látszat az, hogy mindig jó, hiszen nincs az a gyerek, aki ne örülne szülője folyamatos törődésének, de ne felejtsd el, neki más dolga is van, mint veled lenni, neked kell keretet adni az önálló játékhoz. Neked kell okosan beosztani az időtöket, neked kell teret adni neki, és jó, a korának megfelelő játékokat. Lehet hogy a szívedben ő a nap minden pillanatában a világod központja, a mindennapok gyakorlatában viszont sok egyéb dolgod is van, a te felnőtt világod több fontos pontból tevődik össze. Neked folyamatosan kell törődnöd valamivel: másokkal, magaddal, a munkáddal, a pároddal, a kicsi testvéreivel, stb. Akkor játsszatok tehát együtt, amikor tényleg "eljött az ideje" és amikor ez mind a kettőtöknek jó.

dr. Borbély Sjoukje

A játékról 1.

Ezt most találtam, szerintem érdekes!

Mikor játsszunk?

Ne játsszatok együtt, amikor ...

... a gyerek kipihent, és éhes az élményszerzésre! Fontos ilyenkor, hogy a szülők rendszeresen és jól előkészítsék gyermekük játékkörnyezetét. Ezenkívül kell hozzá bizalom: higgyük el, hogy környezete és napirendje alapján a gyermek egyedül, saját tempójában és egyéni érdeklődése szerint fel tudja fedezni azt, ami körülveszi őt. Ilyenkor elég, ha a szülők leteszik őt egy játszásra csábító környezetbe. Nincs szükség "elő"-játékra, a gyereket nem kell felszólítani arra, hogy játsszon. Ha a szülő kezdettől fogva bízik gyermeke önállóságában - amennyiben ez a személyiség kibontakozására, egyéni fejlődésére vonatkozik -, hamarosan rá fog csodálkozni az eredményekre. A gyermek önálló ötleteire, leleményességére, kitartására. A szülőknek azt az érzelmi hátteret kell biztosítani, ami ezt az önállóságot és kitartást lehetővé teszi. De ezt sem játék közben, hanem előtte vagy utána. Gyereküket munkája közben ne zavarják, hiszen a világ önálló felfedezése komoly és örömteljes munka a kicsi számára.

Akkor érdemes egy rövid ideig játszani vele, amikor ...

... egyedül már kijátszotta magát, s például még nincs itt az ideje annak, hogy ebédeljen, hogy menjetek el sétálni, hogy lefektessétek őt, vagy hogy fürödjön. Az is előfordulhat, hogy a játéka valami miatt átmenetileg elakadt, ilyenkor persze segíteni kell az akadály elhárításában. Az együtt játszás kiegészítheti tehát a gyerek napirendjét, de fontos, hogy ne legyen központi eleme a napnak!

Nem hagy békén!

Amikor a szülő azt éli meg, hogy gyereke egyfolytában nyűgös, magától nem tesz semmit, általában arról van szó, hogy nincs megfelelő napirendje, vagy ő szoktatta rosszul a kicsit arra vonatkozóan, hogy mikor mit várhat el tőle. Gyakran a szülők maguk alakították a helyzetet úgy, hogy ez így legyen. Nem akarták, de így alakult... Lehet hogy nem tudták, hogy egyedül is rengeteg mindenre képes a gyerekük, vagy lehet, hogy úgy gondolták, hogy a kicsinek minden idejükhöz joga van. Jobb, ha idejében meggondolják magukat, még akkor is, amikor az elvárások szintjén a változásokat csak lassan adagolhatják a kicsijüknek. Hiszen ő már szokva volt ahhoz, hogy állandó személyzet veszi körül.

A napirend jelentősége

A legjobb végiggondolni a napirendet, ahol még nincs, kialakítani egyet. A gyerekek szeretik az állandóságot a napjaikban, tájékozódni is jobban tudnak, idejében fel képesek készülni a már ismerős következő programpontra. Vagyis ha mondjuk a fölöltöztetés és a reggeliztetés után szeretnéd, ha lenne egy kevés időd a saját dolgaidra nélküle, akkor azt mondd meg neki, miközben még öltözteted vagy reggelizteted. A lényeget már a nagyobb csecsemő is érti! Mondd meg, hogy mi várja majd a játszóhelyén, ami legyen vonzó, kihívó, a korának megfelelő. A gyerek játékait nem elég kiönteni elé, rendezgessük el a járókában, játszószőnyegen. A játékok közötti látványos, vonzó összefüggéseket sejtve, ő maga fog kísérletezni velük. (A rend és rendetlenség kérdésről egy másik cikkben már írtunk.)

Nem csak mi vagyunk fontosak neki!

Furcsán hangzik talán, de a szülők néha túlértékelik a saját szerepüket a gyermekük életében. Főleg elsőszülött gyermekek élhetik meg, hogy szüleik nem hagynak időt nekik arra, hogy ők maguk kísérletezzenek. Azonnal ott teremnek, ha valamit a gyereknek kellene megoldania. Például csecsemőkorban hagyni kéne őket átcsúszni vagy -mászni valamin, kisdedkorban pedig engedni, hogy egyedül fedezzenek fel egy játékot, ami esetleg hosszabb időt és türelmet igényel a gyerektől. Az is lehet, hogy a feladat még nehéz a kicsinek, hogy a kívánt cselekvésnek még nincs itt az ideje. Tapasztalja meg ezt ő maga, s nézze meg a szülő, hogyan bánik a frusztrációra is alkalmat adó helyzettel. Lehet, hogy a guruló csecsemő a küszöbnél ügyesen visszafordul, hogy újra meg újra próbálni fogja az elgurult tárgyat megszerezni! Csodálatos képességekre tesz szert e próbálkozások által, függetlenül attól, hogy már ma lesz sikeres, vagy csak két hét múlva. Az is lehet, hogy egészen mást tesz majd a tárgyakkal, hogy olyan dolgokat talál ki, amelyek a szülőnek nem jutottak volna eszébe. Az önálló játékra tehát szükség van, és jó, ha az erre való idő beépül a kicsi napirendjébe. Egyre több az olyan szülő, aki gyermekét egyfolytában magával cipeli. Úgy gondolja, hogy egész nap beszélni kell hozzá, hogy le kell kötni ébrenlétének minden pillanatát. Könnyen zsarnokukká válhat így a kicsi, ami viszont senkinek sem jó. Engedd szabadon, bízz abban, hogy egyedül is boldogul a játékaival. Nem csak a szülővel való kapcsolatban lelhet örömöt, hanem a saját ügyességében és okosságában is!

dr. Borbély Sjoukje