Mikor olvastam az alábbi cikket, gondolkodtam, hogy vajon magamat hová is sorolhatnám.
Régen híres rendetlen voltam, de nem ám a zseni fajtából aki átlát a káoszon is, nekem fogalmam sem volt, hol vannak a dolgaim. Igaz, nem is érdekelt.
Na drága nagy fiam is tőlem örökölhette, mosolygok is mindig az első elborzadás után ami akkor ér, mikor bemegyek a szobájába.
Nem is igazán rakok nála rendet, csak takarítok. Ha így szereti... Nyugtalan nem vagyok, hogy ilyen marad, én sem maradtam rendetlen.
Sokkal inkább elcseszném, ha elpakolnék utána. Így legalább van egy bónusz büntetés szemtelenkedés esetén.
Ha nagyon kiakaszt, csak rámosolygok és megkérdezem, rend van-e már a szobájában. Meg is van vagy három óra hosszára az elfoglaltsága :)
Na visszatérve hozzám:
Az első gyerek születésével megváltozott minden. Ragaszkodom a rendhez, ám én a saját magam munkájának fő elrontója is vagyok egyben.
Mert hiába mosogattam el egy pillanattal ezelőtt, én vagyok az első, aki beledobja az első kiskanalat az üres mosogatóba, ahelyett hogy elmosnám. Ha főzök, azt úgy mint egy disznó. Megy a liszt meg a pörköltszaft mindenhová (ahogy a nővérem mondta, ahogy főzök, abból ki nem nézne semmi jót, pedig utána isteni lesz a végeredmény). Pedig utána én rakok rendet, én takarítok.
A ruhásszekrényem a másik.
Havonta átlag egyszer, mikor már csak az ajtó tartja a ruhákat a szekrényben, besokallok, mert már nem bírom nézni.
Ilyenkor gyönyörű rendet rakok benne.
Ami kb. egy hétig tart, utána ugyanolyan hanyagul dobálom be a ruháimat (kinek van ideje vállfára csiptetni a nadrágot, inkább átvetem a fogastartó rúdon - ismerős valakinek?)
Amit tuti, hogy utálok, ha valami zsúfolásig van tömve. Na, ilyenkor szelektálok, és mindent kihajítok. Könyörtelenül. Nem igazán ragaszkodom egy holmimhoz sem.
Nem úgy Zé. Neki már a legnagyobb jóindulattal sem lehetne még egy inget beakasztani a szekrényébe, ugyanakkor panaszkodik, hogy újat kell venni. Aztán a közös szelektálás után, szinte az össze megy is vissza.
Mert ez itthonra lesz jó, ez majd ha festünk (sosem festett még :)) A másik póló edzésre, a negyediket a bátyjától kapta Kanadából.
Rájöttem ahogy gondolkodtam, hogy a rendetlenségnél sokkal inkább utálom a koszt. Az kiborít. Egész nap képes vagyok építőkockákon és kisautókon átbukdácsolni, de ha koszos valami, azt nem tűröm.
Aztán néha rám jön a nagytakarítás, amikor aztán mindent végig suvickolok, kipakolok, áttörlök. Ilyenkor viszont nem maga a folyamat nyugtat meg, sokkal inkább az érzés, mikor végeztem és ragyog a lakás.
Azonkívül nem tudok úgy lefeküdni aludni (vagy lazítani) ha nincs rend a szobában.
Nézzük csak:
Az iratok szépen rendezve vannak a dossziékban, viszont halvány lila gőzöm sincs, hogy melyikben mit tartok. Cédék szépen sorban állnak a tartóban, viszont a legritkábban vannak a saját tokjukban (nézünk egy filmet, kivesszük ami a lejátszóban volt, aztán az éppen nézendő film tokjába tesszük, nem a sajátjába - ismerős?)
Ahol mindig szelektálok és rendszerezek, az a gyerekszoba.
Mindig elrakom ami már nem favorit, ugyanis észrevettem, hogy a gyerekek nem látják a fától az erdőt. Ha sok a játék, nincs mivel játszani. Egy szó mint száz, a mániákus rendrakók közé nem sorolnám magam (ugyanis ismerek pár betegesen pedáns embert) viszont a rumlit is utálom...
Na akkor tulajdonképp hová is soroljam magam....?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése