Az érintés varázsa

Ma reggel mesélte Marci, hogy a suliban az irodalom tanár megkérdezte a gyerekektől, hogy ki kap még "jó éjt" puszit esténként.
Csak Marci jelentkezett egyedül az osztályból!
Ezen teljesen elhűltem. Mi lesz ezekből a gyerekekből, ha 12-13 évesen ezt sem kapják meg? Egy esti puszi olyan nagy dolog? Merem állítani, hogy meg sem ölelik őket esténként, mert abból már ösztönösen jönne a puszi is.
Nekem ez olyan furcsa.
Drága nagymamám jut eszembe, aki utolsó éveiben egyszer kifakadt, hogy úgy hiányzik neki az érintés, mint egy virágnak, hogy megöntözzék. Kiharcolta magának azt a kis hátsimit és masszírozást amire szüksége volt.
De mi van akkor, ha valaki nem veszi észre mi hiányzik neki, csak az állandó hiányérzet van meg benne?

Mert igaza van a nagyinak, az érintés valóban kell. Létszükséglet.

Csak mi magyarok vagyunk ilyenek? Ez a kultúránk része?

Mindig csodálattal és egy kis irigységgel szoktam nézni, ahogy  az amerikaiak üdvözlik egymást. Ölelés és puszi.

Nálunk meg a kézfogás van, jó esetben egy-egy levegőbe küldött pusszantás, de csak ha nagyon jó barátságban vagyunk. Akkor is vigyázunk, csak épphogy érjünk  a másik arcához és a puszi szigorúan csak a levegőbe menjen.

Ott van még a Sims játék. Ha nem öleled meg időnként aki veled lakik, súlyos pontokat vesztesz, és depressziós leszel. Látszik, hogy nem mi, magyarok találtuk ki...

Mikor Tunéziában nyaraltunk, elvittek minket egy kis szigetre és játékra invitáltak. Volt ott magyar, olasz, amerikai, orosz, svéd, na meg az arabok,tehát vegyes volt a társaság.

A feladat az volt, mutassuk be, hogy a mi kultúránkban hogy zajlik egy üdvözlés. A legtöbben fülig érő vigyorral futottak egymásnak, volt ölelés, puszi, parola, minden. Mi magyarok mit gondoltok, hogy üdvözöltük egymást? Szép lassan, szinte alig mosolyogva kezet ráztunk, egymástól karnyújtásnyira.

Sajnálkozó morajlás hallatszott a tömegben. Sajnáltak minket.

Amerikában szinte törvény a "keep smiling". Magyarul, ha sz*r is a kedved, másét nincs jogod elrontani, mosolyogj. Kicsit erőltetettnek tűnik nekünk, pedig nem az. Ha alkalmazod rájössz, hogy ha "tilos", nincs is értelme rossz kedvűnek lenni. Hagynod kell, hogy a jókedv átragadjon rád, ne lovald bele magad a rosszkedvedbe.
Ki az aki tovább "puffog" ha egy ismerőse megöleli és azt mondja, "örülök hogy látlak"...?  :)

Már létezik mosoly terápia is. Ha mosolyra húzod az arcod, az jeleket küld az agyba és jókedved lesz. Ha jó a kedved, akkor jobban gyógyulsz, nehezebben betegszel meg.

Szoktam nézni ismeretterjesztő csatornákon ezeket a szépítő műsorokat. Ott a páciens könnyezve öleli át az orvosát (aki viszont ölel, közben behunyja a szemét és látszik hogy élvezi, bezsebelhet egy kis szeretetet).

Nálunk meg mi van? Még kezet sem fogunk, maximum akkor lépünk közel a dokihoz, ha azt a borítékot a zsebébe tesszük....Fúj.

Szóval, kis gyerkőcös anyukák, ne fukarkodjatok az öleléssel, puszival, "szelidítsétek" meg már most a kicsiket, hogy igenis követeljék azt az ölelést, azt a puszit, hisz abból mi is profitálunk :)

Marci szokott hozzám odajönni (általában a legrosszabbkor, mikor épp ideges vagyok) hogy öleljem meg. Vagyis azt hittem, hogy a legrosszabbkor, holott ő direkt, tán tudat alatt időzít így, ösztönösen érzi, mikor van rá szükségem...

Szóval gyakorolni kell és alkalmazni, mert erről is le lehet ám szoktatni őket, ha elhárítjuk az ölelést/puszit, egy idő után nem fognak jönni többet. Mert megszokják. Vagyis nem szokják meg, hanem megtanulják elfojtani az érzést.

Ez is olyan mint sok más dolog a nevelésben. A gyerekek még nagyon képlékenyek, formálhatók, jó és rossz irányba is.

Tehát a mi felelősségünk, hogy tudják és érezzék, mikor van szükségük egy kis érintésre, puszira, ölelésre.
Ha pedig szükségük van rá, be is hajtsák. Mint a nagymamám...